Ercole Patti: Gyönyörű november
Nem is tudom, nem mondhatom, hogy nem tetszett, pedig az értékelések alapján arra gondoltam, nem lesz a szívem csücske – igaz, volt pár olyan pillanat, amikor már sok volt a kamasz-szenvelgéseiből-féltékenykedéseiből – és bár hessegettem, mégis minduntalan visszatért egy ilyen típus az ismeretségi körömből…
Nincs túlontúl sok cselekmény a kisregényben, de azt hiszem, nem is hiányzott – itt inkább a belső érzések, vívódások, szenvedések kivetítése volt a fontos, és véleményem szerint ezt nagyon jól meg is oldotta az író. Nemcsak kivetítette, olyannyira plasztikussá tette, hogy nemcsak átéreztem, majdhogynem éreztem Nino kamasz bensőjét feszítő érzéseket, szinte láttam a villámokat és a viharként kitörő magas fokú, heves, féltékeny, mindenkitől féltő, minden értelmes gondolatot agyából kitörlő érzelmeket; folyton levegőért kapkodó, kitörésig, szétrobbanásig teli lelkét. Nagyon érzékletes írás, belső feszültséget kelt az olvasóban is – és azt hiszem, nem is kell féltékeny típusnak lennünk ahhoz, hogy féltékenységet érezzünk Ercole Patti segítségével.
Mily vékony kis kötetetcske, mégis mennyi érzést közvetít és vetít ki!
Nem volt öröm olvasni, a témája igen kényes, intim és családi berkekben kellemetlen is – mégsem bántam meg, közel került hozzám az író, mert elgondolkodtatott, felvetett egy pár problémát – amit még át kell rágnom; ilyen pl. az anya szerepe: olyannyira jelentéktelen az alakja, hogy még a nevét sem tudjuk meg, talán nem is véletlen, annyira távol (tartja magát?) van a dolgoktól, észrevétlen, nem tudom nem felvetni: hogy hogy nem voltak „anyai rosszérzései”? Hol van/volt az a híres anyai megérzés??? Bár a regény nem erről szól, mégis jó lett volna az anya ott élő, fia életében részt vevő és részt vállaló szerepéről olvasni – mégiscsak Cettina a húga volt..
Egyszóval összességében tetszett ahogyan az érzelmeket ábrázolni tudta az író, és nem utolsó sorban az időszak, amikor játszódott: későig elhúzódó, még novemberben is érződő vénasszonyok nyarát idéző időjárás, a nyár végén oly jellemző „fáradtas”, de kellemesen melengető és oly szép őszies színeket varázsoló napsütés, a gesztenyésen átszűrődő, átsejlő napfény, a levegőt átszelő napfény „illata”, az avarban rejtőző gombák és az avar illata. És nem utolsósorban a szüret időszaka, ami számomra mindig utolérhetetlen és utánozhatatlan illatokat teremt – a friss, cukortól illatozó, nagyszemű szőlőfürtök illata, az összedarált szőlőszemek és csutka illata, a zúgó, működő szőlőfeldolgozó gépek szőlőlével keveredő illata, a frissen préselt must illata, a pince enyhén dohos-boros-sötétes illata, a forrásba induló/forrani kezdő must illata… ó ezek örökké belém ívódtak, sosem feledem el, és most éreztem mindezt a regény olvasása közben!
Sajnáltam Ninót, de ezeken az érzéseken túl kell esnie egy kamasznak, az első szerelmen, a bizsergetően titokzatos reménykedésen, a vágyódáson, a reménytelen várakozáson, a beteljesülésen, a féltékenységen stb. stb. Meg kell fel- és megismerni ezeket az érzéseket, és meg kell tanulni elviselni. Hát erre nem volt lehetősége Ninonak, sajnos. Éppolyan idegesítő tudott lenni a regényben, olyan „sok”, mint amilyen az az ismerősöm, akire utaltam valahol az írásom elején…
@Emmi_Lotta Olvassuk a Rakéta Regénytár (Ra Re) köteteit! kihívására olvastam – ez volt a 4. kötet.
Az a csodálatos november
színes, magyarul beszélő, olasz-francia filmdráma, 88 perc, 1969
Nino 17 éves, édesapja halála óta öccsével és édesanyjával él, de a jeles ünnepeket a nagy szicíliai család tagjai együtt töltik. Nino csak most, a felnőttkor küszöbén kezdi megismerni rokonai igazi arcát, a köztük lévő bonyolult kapcsolatokat, ellentéteket. Unokatestvére, Mimo szerint minél előbb ki kell szabadulniuk ebből a maffiakapcsolatokat sem nélkülöző közegből. Nino azonban szenvedélyesen beleszeret gyönyörű, csapodár nénikéjébe, Cettinába.
MIKOR? 4:30, hétfő (november 17.), AMC
Rendező: Mauro Bolognini, Színészek: Gina Lollobrigida, Paolo Turco, Gabriele Ferzetti, André Lawrence, Danielle Godet,
Író: Ercole Patti, forgatókönyvírók: Lucia Drudi Demby, Antonio Altovitti és Attilio Riccio, zeneszerző: Ennio Morricone, operatőr: Armando Nannuzzi, vágó: Roberto Perpignani
Forrás: http://www.tvmusor.hu/musorProfil/az-a-csodalatos-november-16321
http://it.wikipedia.org/wiki/Ercole_Patti
Ercole Patti (Catania, 16 febbraio 1903 – Roma, 15 novembre 1976) è stato uno scrittore italiano.
Gli esordi e Patti moralista
Proviene da una famiglia benestante di Catania: suo padre è un noto avvocato e suo zio è lo scrittore Giuseppe Villaroel. Dopo aver iniziato la carriera letteraria come giornalista, professione che lo porterà a dare un taglio da terza pagina alla sua produzione, arriva a 36 anni, nel 1940, alla notorietà, grazie al romanzo Quartieri alti, una narrazione satirica dell'alta borghesia romana col piglio dell'indagine di costume. Da questo libro, e da Le rendez-vous de Senlis di Jean Anouilh, il regista scrittore Mario Soldati trarrà liberamente ispirazione per l'omonimo film del 1945. Con Il punto debole nel 1952 ottiene il "Bagutta del venticinquennale" ed è finalista al Premio Strega. Più tardi, con Giovannino (1954) (in cui inserisce brani di un giovanile romanzo rimasto incompiuto I Barbagallo o Il signor Barbagallo), finalista al Premio Strega, un romanzo giocato fra Catania e Roma che riporta ai temi dell'apatia giovanile, della sindrome di Peter Pan e della disillusione, Patti definirà più compiutamente la propria fisionomia di narratore moralista, in un punto di incontro fra acume e amarezza. Una tendenza confermata con i tre libri successivi, Un amore a Roma (1956), Le donne e altri racconti (1959) e Cronache romane (1962).
La maturità: una Sicilia sensuale
La svolta nella produzione letteraria di Patti arriva tre anni dopo Cronache romane, nel 1965: con La cugina la narrazione si sposta in una Sicilia morbida e pigra, descrivendo le sue vicende sensuali. Adesso Patti racconta profumi e colori della Sicilia dell'inizio del Novecento, con un eros rimasto nel guscio, incapace di essere più che fisico, su una linea seguita due anni più tardi da Un bellissimo novembre (1967), considerato il suo capolavoro, a Graziella (1970), preso a soggetto per il film La seduzione, e da Diario siciliano (1971), vincitore del Premio Selezione Campiello (finalista del Premio Campiello/Super Campiello) dello stesso anno.[1] Con il libro successivo, Gli ospiti di quel castello (1974), vincitore del Premio Brancati-Zafferana, si cambia ancora genere: adesso la narrazione, in una cornice di fiaba magica, torna a Roma, città che lo ospiterà fino alla morte e nella quale lavorerà anche come autore teatrale e sceneggiatore cinematografico.
Diario Siciliano
Ercole Patti scrive “Molti di questi fogli scritti in varie epoche sono stati sparsi e dispersi su giornali, libri e nei miei cassetti”, infatti per la prima volta tutti questi vari brani sono raccolti in un unico volume dove egli prosegue all'indietro nel tempo alla ricerca della felicità e la trova per sé e per il lettore, ricca delle più sottili voluttà dell'immaginazione, della distanza della memoria e dello stile. In Diario Siciliano coglie con un realismo tinto di elegia gli aspetti e i colori della campagna che si stende intorno a Catania tra l'Etna e il mare, coperta di agrumeti, dove in novembre le arance “hanno la stessa tonalità delle foglie”. Uno di questi brani di diario, allusivamente intitolato Alla ricerca della felicità, può considerarsi la chiave di lettura di tutto il Diario Siciliano: lo sguardo dello scrittore sembra penetrare oltre l'apparenza delle cose, fino all'essenza non soltanto del paesaggio ma degli oggetti stessi. “Questa specie di viaggio autunnale compiuto a ritroso”, così come lo chiama l'autore, comincia con un prologo, intitolato L'adolescenza, dove l'autore propone in un tono di poesia autobiografica tutti i motivi con cui egli ha celebrato questo tema: la felicità di sentirsi giovani, pieni d'amore e di ammirato stupore per il mondo e la vita; la scoperta delle piccole gioie quotidiane, comuni, in cui si trova improvvisamente un'intima e segreta bellezza. È come un ritorno alla cassa dell'infanzia in cui il presente si nutre di ricordi che riempiono il cuore di una pace rincorsa da anni inutilmente. Anche il senso di morte evocato nel capitolo "I notabili di Savoca" si colora della suggestione familiare di una continuità di vita, di un accordo tra passato e presente, tra ciò che è stato e ciò che è. Allo stesso modo il capitolo "La credenza" restituisce un tempo perduto ma su un piano di ricordi festosi, l'elegia di questi ricordi è senza tristezza poiché le cose che appartengono a quel passato sono ancora lì, e la realtà che esse evocano sembra più vera della realtà presente. Infine possiamo dire che la protagonista del diario è una Sicilia ormai fuori dal tempo, ritrovata con una freschezza di sensazioni che qualche volta è rimpianto per un paesaggio che sparisce come ad esempio: paesi “che erano immersi in un grande languore, in un dolcissimo letargo” (Paesetti sull'Etna) sono oggi inghiottiti dal cemento della città che si estende. Diario Siciliano è pieno di queste quiete emozioni, di questi incontri con la verità elementare dell'esistenza che vengono espresse con un umile e calma poesia profondamente assaporata, in un tono intenso e pacato, perciò dopo lettura del Diario ci resta nella memoria l'immagine consolante delle passeggiate all'alba nella frescura dei boschi di castagni, fra gli agrumeti e gli ulivi, dove il frastuono e l'affanno del nostro vivere di oggi appare assurdo e remoto.
Opere
Altre opere
Filmografia
Bibliografia