Iselin C. Hermann: Expressz ajánlott!
Alapvetően tetszett a könyv.
És pont azért, mert titokban arra számítottam, hogy így végződik…
Pedig végig azon morfondíroztam, milyen is lenne, ha ez a kapcsolat ill. levelezés tényleg igaz lenne és beteljesülne – annyi negatív internetes ellentapasztalatról hallani manapság…mindenki ill. nagyon sokan totál másnak adják ki magukat, és szeretnek is ezzel játszadozni.
Szóval még ezt is hozzá kell tennem, hogy végig azon is morfondíroztam, hogy ne legyen ez igaz, mert én pl. egyáltalán nem örülnék neki, ha a férjem titokban és rendszeresen, bizonyos életszakaszban ilyen leveleket írna egy vadidegen nőnek/lánynak akárkinek.
Nem tudom, ki mit szól hozzá, én viszont örülök, hogy ez lett a vége, mert ez megnyugtatott. (Időnként a feleség villant az agyamba, aki szervezte, csak szervezte a kiállításokat…)
Éreztem én ezt, már abból is, hogy a férfilevélíró sokszor „elhallgatott”, Delphine pedig egyre inkább belelovalta magát ebbe a reménytelen és lehetetlen helyzetbe; olyannyira, hogy én már levegőt sem tudtam (volna) kapni a férfi helyében… ha igazi helyzet lett volna, ekkor már kezdett volna forrósodni a szitu, mert szorult a hurok a férfi körül; és a nő menthetetlenül kezdte magához láncolni a már amúgy sem független festőt…szóval az életben ezek a helyzetek nem szoktak jóhoz – beteljesüléshez vezetni… ilyenkor lép általában a férfi, lép és lelép.
Na, szóval, számomra jó kis olvasmány volt, kikapcsolt, olykor felkavart és végül megnyugtatott.
Nagyon jó és szórakoztató volt olvasni, haladós, és gyorsolvasású könyv.
Néha bizony kényes is, mert elég arcpirító helyzetek elevenedtek meg a sorokat olvasva, és mert egyszer pont egy fiatal srác mellett jutott hely a buszon, és tuti, hogy ő is olvasta, mert láttam, hogy a könyvembe ferdült a szeme – ezen is jót és jól szórakoztam… ;-)
@clarisssa Olvassunk levélregényeket! c. kihívásához az első elolvasott könyvem.
_
27.old.
„Már arra is gondoltam, hogy kibérelek egy haboltót …” – tudom, hogy létezik, meg minden, mert utánanéztem, bár jómagam sosem mondanám ki ezt a szót, sokkal inkább a porraloltót – csak megjegyeztem, hogy a porraloltó meglehet szerencsésebb lett volna, mert a haboltó bizony picit megdöccentette az olvasást…
Idézetek:
Mert éppen azért vagyok, aki vagyok, mert utánad vágyódom, és te azért vagy, aki vagy, mert úgy eltaláltál bennem egy világító pontot.
Elgondolkodom a VÁGY és a HIÁNY szavakon. Nem úgy van-e, hogy az ember hiányol valakit, akit ismer, és aki épp nincs jelen? De az után vágyik, akit nem ismer? A hiány a birtoklással függ össze, míg a vágy nyitott, kevésbé világosan behatárolt. A vágy talán örökké átalakul, mint a szivárvány? Vágyom utánad.
Nem elérni valamit, sohasem megérkezni, ez a legbensőségesebb boldogság.
Vágyódni annyi, mint újraélni az életet – hol így, hol úgy.
Ne hidd, Delphine, hogy a vágyad megszűnik, ha levelet kapsz tőlem, melyet mohón végigolvasol, akárcsak én a tiédet. Hiszen alighogy az ember elolvassa a levélzáró búcsúszavakat, a nyugtalanság újra jelentkezik, az ördögi kör újra indul. E legelragadóbb és legélettelibb tudatállapotunk az, amikor belenyugszunk vágyakozásunkba.
Az elvárás mindent tönkretesz. Mindennél veszélyesebb, ha adottnak hiszünk valamit; meg kell tanulnod, hogy ne várj el semmit, csak várj.
Ismerem a vágyat. Egész életemet az mozgatta, és néha olyan erős volt, hogy már fájt. Néha a vágyam olyan közel sodort ahhoz, amire vágytam, hogy néhány pillanatra az az illúzióm támadt, hogy már el is érhetem. Ez persze általában nem történik meg, mégis a vágy az, ami egyre közelebb visz az élet és az orkán centrumához, önnönmagamhoz.
Pedig az ember nem lehet ugyanaz: megváltozunk minden álomtól, minden csóktól és minden vereségtől. Mások leszünk minden szerelemtől és minden utazástól: lassan és észrevétlenül minden azzá válik bennünk, amit tapasztalatnak nevezünk. Az ember megváltozik minden új barátságtól – vajon mi másért futnának zátonyra gyerekkori barátságok, ha nem azért, mert már nem azok vagyunk, akik egykor voltunk?
19. oldal
Lábam alig érinti a földet, olyan könnyű vagyok a korai tavaszban, és a könnyek úgy feszítik a szememet, akár a levelek a rügyet a fák koronáin. Képtelen vagyok elrejteni érzékenységemet. Közszemlére van téve. Ereim úgy kéklenek hófehér bőröm alatt, akár egy szerteágazó úthálózat: fő- és mellékutak. Az utcáról a forgalom egyhangú dallama száll fel. Délelőtt van, az emberek autóikban ülnek, útban valahová, ahol valami rendkívül fontonak tűnik számukra. Csakhogy a tavaszi szélben nem marad rejtve a céltalanság, mindent azért csinálunk, hogy kitöltsük az életünket, hogy értelmet adjunk neki, azt mondjuk, hogy tetteinknek célje van, azért, hogy abba ne hagyjunk mindent.
156. oldal
De jó, akkor nézzük a koromat:
Elég öreg vagyok ahhoz, hogy cigerettázzam, de ahhoz még fiatal, hogy a következmények miatt aggódjak.
Elég öreg vagyok ahhoz, hogy szüljek, de ahhoz még fiatal, hogy anya lehessek.
Elég öreg vagyok ahhoz, hogy elköltözzem otthonról, de ahhoz még fiatal, hogy kanapém legyen.
Elég öreg vagyok ahhoz, hogy eltartsam magam, de ahhoz még fiatal, hogy félre tegyek öregkoromra.
Elég öreg vagyok ahhoz, hogy diplomám legyen, de ahhoz még fiatal, hogy elkezdjem visszafizetni a diákkölcsönt.
Elég öreg vagyok ahhoz, hogy emlékezzem az algériai háborúra, de ahhoz még fiatal, hogy a második világháború miatt csak öröklött haragot érezzek.
Elég öreg vagyok ahhoz, hogy kihagyjak egy éjszakai alvást, de ahhoz még fiatal, hogy délután szundikáljak.
Hajszálpontosan ennyi idős vagyok.
15. oldal
Ismerem a vágyat. Egész életemet az mozgatta, és néha olyan erős volt , hogy már fájt. Néha a vágyam olyan közel sodort ahhoz, amire vágytam, hogy néhány pillanatra az az illúzióm támadt, hogy már el is értem. Ez persze általában nem történik meg, mégis a vágy az, ami egyre közelebb visz az élet és az orkán centrumához, önmagamhoz.
80. oldal
Ajánlott bejegyzések: