Finy Petra: Maja tizenkét babája
Sajnálom, hogy második találkozásom Finy Petrával sem volt szerencsésebb az elsőnél. (Ez A jádeautó c. mese volt az Autósmesék c. összeállításban: http://kereso.nava.hu/document/show/id/1364392)
Pedig a téma szerencsés, adva van egy halom érdekes és különleges, a világ minden tájáról összeszedett/összegyűlt, ilyen-olyan baba: a tiszta és pedáns (és szerintem nem túl éles eszű) Netti, a félénk (és szerintem a legkedvesebb arcocskájú) Kisnyuszi, a tüneményes, hajlékony, sudár, légiesen nőies, angyali artistababa Angella, a hasonlóan szépecske, szőkésen butácska, de jó lelkű Csinibaba, az észben, felfogásban ellentéte, okos, „feltaláló”, néha tudós szórakozottsággal rendelkező, hatalmas szemüveget viselő Lencselány, a táncospáros spanyollány, Carmen, és olaszsrác, Dzsiga, a harcos négerbaba: Bantu-tu, a három madárbaba, papagájcsőrű és kakadura hasonlító: Csip, Csi, Rip – Papageno gyermekei, akik madáranyjuknak köszönhetően értik a madarak nyelvét. Végül pedig a főszereplő(?), Porcelányasszony, aki a messzi Himalájából érkezett. Szóval a téma érdekesnek ígérkezett, sokféle baba „felhasználásával” és összetartásával, barátságuk ábrázolásával történetet alkotni – és az alapprobléma is: „legyőzni” az ellenszenvüket a Maják iránt – a Maják és Teó nagypapa a történet ember-szereplői – miszerint, az eredeti tulajdonosuk, Maja nagymama, azzal vívta ki a babák ellenségeskedését, hogy merészelt kisbabát vállalni, aki a történet Majájának, a kislánynak az édesanyja. Hm. Nem túl jó üzenet, és olyan lehetséges konfliktusforrás, amiről szükséges beszélni, hiszen biztosan megfogalmazódik sok kisgyerek lelkében és eszében kistesó érkezése előtt, hogy akkor most ővele mi lesz? Kitúrja az új jövevény a kiságyából, a szobájából, anya öléből, és egyáltalán, kik lesznek ennek a kis bőgőmasinának a szülei? (Én szerencsés vagyok, mert ilyen problémát szülőként nem kellett orvosolnom.)
Szóval, azt hiszem, a könyvnek ez egy lehetséges hibája: az, hogy túl van bonyolítva – adva van egy alapprobléma: a régóta húzódó, leküzdeni szükséges ellenszenv, a babaszereplőkkel, akikről emellett a probléma mellett még külön-külön is megtudhatjuk saját élettörténetüket; amik még kibővülnek egy haszontalan harci kalandos küzdelemmel – ez utóbbi már szerintem nem kellett volna bele – elég lett volna az első kettő dolog is.
Másik probléma, a körülményes nyelvezet – ami néhol viszont igen igényes és szépen megírt: pl. a 12. fejezet: a Porcelánasszony története – számomra azonban nem volt a nyelvezet varázslatos – pedig ez az egész helyzet már magában varázslatos: egy kislány, aki soha életében nem játszik babákkal, nagyszülei padlásán egy halom különös babára bukkan, és még beszélni is tud velük, sőt, kalandos játékba is bonyolódik velük. Na, ezt a varázslatot nem éreztem én a szavak mögött (mint pl. Boldizsár Ildikó Boszorkány születik c. könyvében kialakult varázslatos atmoszféra – ez hiányzott innen nekem).
Harmadik dolog pedig – és szóljatok nyugodtan, ha túl kritikus vagyok, ill. akkor is, ha túl hülyének gondolom a gyerekeinket – szóval túl sok idegen szót találtam felolvasásom alatt a könyvben, ami miatt meg kellett állnom, és magyarázni. Tudom, hogy ez hozzátartozik a meséléshez, nem is ez ellen van kifogásom. De a hezitál, ideális, átlagos, lacipecsenye, lekenyerez, specialista, tudálékoskodik, muníció, menetszél, reflex, makkbomba-akció, miszlikbe aprít, kudarc, (divatot) diktál, hasonló szellemben folytatta a beszélgetést, pozíció, teketóriázik, tangócsatorna, és még idesorolnom a produkciót, az antikot vagy a cunamit is, bár ezt azért tudom, sokan értik, de pl. a négyévesem még nem.
Ezeknek a szúrópróbaszerűen kiszedegetett szavaknak az olvasásakor bizony elgondolkodtam és feltettem magamnak a kérdést, hogy milyen korosztálynak szánta az írónő ezt a könyvet? (még a vajangbáb szó meg is bocsátható, és meg is kereshető: http://terebess.hu/keletkultinfo/lexikon/vajang.html)
Én úgy éreztem, túl intelligens a könyv szóhasználata, ezek olyan szavak, amiket pl. egy 9 éves gyerek nem használ, de ismétlem, biztosan túl kritikus vagyok, nem tudom, meglehet, hogy nem így van, én tévedek. És azt is tudom, vannak különösen olvasott, beszédükben választékos szavakat használó ill. kedvelő (kis)gyerekek – az enyém nem ilyen – és neki bizony sokszor el kellett magyaráznom ezeket a később gyakran előforduló, magyar nyelvben megmaradó, idegen eredetű, ám manapság sűrűn használt szavak.
(Számomra ugyanilyen idegen, de még ideillőnek fogadtam el a történet elején a damasztszalvéta, minyon, ezüst tálca, marcipán lepke, csipkefüggöny, párnázott kanapé stb. teázós-sütizős-miliőt – mert képzelem, hogy a kislányok biztosan játszanak így. Úgyhogy ezt nem is kritizálom. Nem akarok harapós kedvűnek feltűnni.)
(Ja, és nekem már sok volt a végére a szerelemből is…)
A rajzokról sem beszéltem még – tetszettek, de keveselltem – pl. egész oldalas illusztrációt minden fejezethez illőnek gondoltam volna beilleszteni – ez szerintem egy nagyon ábraigényes téma és történet. Nagyon tetszettek a könyv belső borítóján ábrázolt szereplők, nagyon kifejezőek, viszont a 9. oldalon lévő csoportkép túl kicsiny, nagyon jó és kifejező, szép és összefoglaló, de kicsi. Ötletes az, hogy Maja ruhácskája igazi anyagból van jelezve – bár ezt már Szegedi Katalintól megszokhattuk. Kisnyuszi tényleg nagyon édes, Angella valóban légies, Dzsiga igazán egy dzsigoló (hehe), Bantu-tu haja tényleg „mikrofon”, a madárbabák tényleg színházi kelléknek is beillenének. A legszebb tényleg a Porcelánasszony a 33. és az 51. oldalon. Meg anya az 59-ediken.
Szóval jó-jó, de még engem mindig nem győzött meg, várom az igazi Finy Petrát, hogy végre előbújjon, és kedvelhessem, mert tudom, ill. érzem, hogy kedvelném.
Ajánlott bejegyzések: