Siklósi Horváth Klára: Az utolsó előtti mamut álma
.jpg)
ez a kis könyv egy tévedésnek köszönhetően került hozzám… @egy_ember könnyített a könyvtárán, ám nehezített a lelkemen vele… de nagyon megköszönöm neki…több könyv került hozzám Állományából törölve, de ez a kezemhez ragadt… ide tettem, ott kötött ki, aztán a mamut álma nem hagyott nyugodni, éppen akkor olvastam az első novellákat, amikor @egy_ember a Tar: A te országod c. könyv értékelését írta meg – azt írta végül teljes KO-ra taglózott…
…én pedig az első novella elolvasása után rögtön piff, egy arculcsapást éreztem, haladtam tovább, és jött a többi: az elidegenedés szétmarta a szívemet; lelkiismeret furdalás rágcsált belülről; az időnélküliség hatalmasat vágott a mellembe; a magányra-ítéltetettség csipkedte a lelkemet – végül még jól orrba is csapott az ábrázolt megnemértettség, gyomorszájba pedig a képmutatás, számolatlan mély sóhaj, pár jajszó…
mért olvastam? mert ennek ellenére nagyon tetszett ez a hangulat, az elém tett tükör, és mert kiváló, számomra új írói ötleteket találtam a novellák(=rövidebb hangvételű írások) között: pl. a La Fontaine-mese átiratok, ezek az egyáltalán-nem-mesék, vagy Felnőttszagú és felnőttízű mesék, amelyek közül a (A tücsök) a kedvencem; nagyon magával ragadó, ha lehet ilyet mondani az egyik legszebb történet, és legkülönlegesebb írói ötlet a Variációk, a hat Lassított felvétel – amelyhez hasonlót már fordítottam olaszról – közül pedig az V., VI. és a IV. tetszett – ezek főszereplője egy titokzatos, cingár, magas, szőke fiatal férfi; az elbeszélések közül nem tudtam választani, nagyon szépek, nem akarom leírni a Gyászt, mert akkor az Öreg Irmával szemben érzek lelkiismeret furdalást; ha meg azt írom özv. Józsa Józsefné – akkor meg Dezső bácsi emléke jelentkezik…és ott van még a szobrász, Dóra, meg Rózsa Erzsébet – ki tudja, megismertem volna-e őket Soldati nélkül?
ezek a ma történései, kis mindennapjaink élményei, amik naponta megérintenek bennünket – nagyon nehéz lesz felednem, de nem is akarom felejteni – nagyon tetszett, akárcsak Tóth Krisztinát olvasnék…
(nem akarok agitálni a könyv mellett – legyenek elegek a szavaim…)
P.S.: és ezután is lelkiismeret furdalás nélkül fogom taposni a hangyákat…!!!
Idézetek:
Dezső bácsi volt a legfiatalabb a nyolc testvér között, egyáltalán nem várt áldás a szűkös szegénységben, ráadásul a jövevénynek, minden valószínűség szerint, legalább olyan pech volt megszületni és éppen oda, ahová született, mint a családnak.
p. 21. Littera Nova Kiadó, Budapest, 1996. (Dezső bácsi)
A kötelező rokoni összejöveteleken, gyerekként, rengeteg ilyen és hasonló történetet kaptam el itt-ott félfüllel. Tíz éves korában például, egy teliholdas tavaszi éjszaka kiszökött a falu határába egy szál ingben, ahol lidércekkel találkozott. Megleste, milyen csodafüveket gyűjtenek – mert határozottan állította, hogy a lidércek csodafüvet gyűjtenek –, aztán ő is szedett egy jókora csomóval, és a cipősdobozban eldugta az ágy alá, hogy majd titokban megfőzi, aztán elvarázsolja magát.
p. 21. Littera Nova Kiadó, Budapest, 1996. (Dezső bácsi)
Én mindössze kétszer találkoztam vele. Először hat- vagy hétéves koromban, amikor a keresztanyámnál nyaraltam. Keresztanyám volt egyébként a családot egybefogó, összetartó erő, mindenkiről tudott mindent, rajta keresztül létezett a kapcsoalt a testvérek között.
p. 22. Littera Nova Kiadó, Budapest, 1996. (Dezső bácsi)
Dezső bácsi magába húzódva, egyedül lépkedett a gyászolók között. Gyűrött, pecsétes ballonkabát lógott összegörnyedt hátán. Szürke haja esetlenül, egészen a tarkójáig fölnyírva, szabadon hagyta hurkákba ráncolódott vézna nyakát. Jobb kezében óriási kockás zsebkendőt gyűrögetett, bal kezében megsárgult glaszékesztyűjét, és sírt. Csöndes megadással. Ahogy rázkódó vállain a délelőtti verőfénnyel lassan csoszogott előre, olyan elhagyatottnak látszott, hogy beléborzadtam. Azt hiszem, még soha nem éreztem akkora szánalmat, mint abban a pillanatban.
p. 23. Littera Nova Kiadó, Budapest, 1996. (Dezső bácsi)
A parketta, ott, ahol nem fedte szőnyeg – akárha feketére pusztult múmiaarcban gyöngyfogsor – vakító fehéren vicsorgott bele a szoba félhomályába.
p. 25. Littera Nova Kiadó, Budapest, 1996. (Öreg Irma)
Az öregasszony lehajolt. A karosszék mellett a földről porcelántálat emelt föl, az ölébe vette.
Lehetett fiatal valaha, nézett a homályból kiemelkedő arcra. A nagy, szögletes fejen varjúfekete tincsekben meredt szanaszét a sűrű, erős szálú haj, a lopott szín ragyogása alatt bőre tésztaszínű volt.
p. 25. Littera Nova Kiadó, Budapest, 1996. (Öreg Irma)
A hangja kellemes volt az öregasszonynak, világosfényű, tiszta tónusú, s mialatt beszélt, ráemelte messzitekintetű, fénytelen szemét. Pillantásában már semmi esetleges, semmi múló nem volt. A végtelenség nyugodott benne.
pp. 26-27. Littera Nova Kiadó, Budapest, 1996. (Öreg Irma)
És ha Erzsébet néha mégis levette valahai, telivér asszonyálmokat őrző borvörös köntösét és felhúzta súlyos nagykabátját, fűzős fekete cipőjét, aminek peremére rábuggyant dagadt lába húsa, és melle elé szorított pici fekete táskájával kilépett az ajtón, gondosan többször bezárva maga mögött, mindig szorosan a falhoz húzódott.
p. 30. Littera Nova Kiadó, Budapest, 1996. (Tessék kopogni...)
– Mert az idő, az bizony nem kímél semmit – motyogja inkább csak úgy maga elé, miközben a felvevőgéphez sétál…
p. 36. Littera Nova Kiadó, Budapest, 1996. (Gyász)
-Tudja is az ember, mi az, amíg ott az asszony – folytatja csak úgy, bele az üres levegőbe, miközben sóváran követi a seregélyraj könnyű röpülését, aztán mikor eltűnnek a szeme elől, tekintetét leejti, vissza a gazcsomókkal tűzdelt homokos földre, és bakancsa orrával egy megsárgult fűpamacsot kezd el böködni.
p. 36. Littera Nova Kiadó, Budapest, 1996. (Gyász)
– Talán történt valami – szólal meg a magasabbik, inkább csak udvariasságból, minden különösebb érdeklődés nélkül, de a mondat közepén elakad, mert az öreg tekintetét könnyű pára futja be, és keze remeg, ahogy gyorsan, szégyenkezve végighúzza előbb a szemén, aztán az egész arcán. – meghalt – robban ki belőle –, meghalt az asszony, és csak eszi, éjjel-nappal eszi a csönd a házat. Minden muskátli elszáradt. (…)
– Nem lehet a csöndet, kérem, elviselni, ott sunyít az egész házban, még a szekrényekben is – és Sipka János hangja elakad. arca összerándul, de látszik rajta, nem képes rászánni magát, hogy továbbinduljon.
pp. 36-37. Littera Nova Kiadó, Budapest, 1996. (Gyász)
Az ajtóban ugyan visszales egyenesen a felvevőmasinára, de csak legyint – úgyis elpusztul minden –, aztán elnehezedő lábbal odaballag a biciklihez, s miközben felkapaszkodik a nyeregbe, hangosan maga elé dünnyög – te, te, János, mi lett belőled, a cifra úristenit, futóbolond, sipákoló vénasszony –, és ahogy eszébe jut a két idegen, meleg fut végig az arcán, a szégyen pirosa – látod, mit csináltál velem, te asszony, hogy itt hagytál, kóbor kuvasz lettem, minden jöttmentnek, nekidörgölőzök – és Sipka János vállára most megint nehéz súlyok akaszkodnak, rádöntik a kormányra, alig bírja megtartani a biciklit. Erőlködve, ide-oda csálézva tapossa a pedált.
p. 37. Littera Nova Kiadó, Budapest, 1996. (Gyász)
– Hiába, na – simítja végig gyöngyöző homlokát Sipka János, és nagyon messzire, a felhőtlen égboltig fut el szomorú tekintete. – Hiába na, minden, mi az emberig ér, befejeződik.
p. 38. Littera Nova Kiadó, Budapest, 1996. (Gyász)
Ültünk, és láttam magunkat a titokban petyhüdni, halni készülő bőrünkbe varrva, végleges pózokban, éreztem, ahogy egész testemet, de az agyamat is eltömi, elzsibbasztja a lusta, sűrű csönd…
p. 40. Littera Nova Kiadó, Budapest, 1996. (Misike)
Misike tulajdonképpen Mihály és ötvenéves, de negyvenháromnak mondja magát. Kicsike, törékeny, pelyhes hajú, és maga sem tudja már, mióta impotens, meg kancsal meg rosszul lát, de nem hord szemüveget, mert az öregíti és elcsúfítja. Ezért is tört ripityára. Egy teherautó alá sétált. Egyébként ő is könyvtáros és nagyon jóba vagyunk. Szerencsétlen, fura kis figura. Olyan fennkölten és ridegen járkál a maga százötven centijével a világban, mint egy megértett zseni.
– Akkor nem is olyan szerencsétlen.
pp. 40-41. Littera Nova Kiadó, Budapest, 1996. (Misike)
A Szarvas-rét körös-körüle fülsiketítően kriptahangú volt, és ez a nehéz, iszapsűrű csönd egyszeriben nyugtalansággal töltötte el. – Ki tudja? Hátha mégis szükség van a tücsökzenére, gondolta. Micsoda felelőtlenség csak úgy, ukkmukkfukk, összezavarni a mindenség rendjét. És ha eztán nem lesz hajnal? és ha nem jön föl a nap? Borzasztó, lúdbőrösödött meg a háta, s tanácstalanságában csak sóhajtozott, míg végül elnyomta az álom.
p. 48. Littera Nova Kiadó, Budapest, 1996. (Három "La Fontaine mese" (A tücsök) )
Theodor fölült, csalódottan belehunyorgott a napba, aztán dühösen ráförmedt Hangyánéra.
– Még ilyet, süket népség! Nem is hegedültem az éjjel – de Hangya Elemérné csak úgy, foghegyről visszacsipogta, mit érdekli őt, és már loholt is tovább, maga után vonszolva egy csudás szitakötőszárnyat.
p. 48. Littera Nova Kiadó, Budapest, 1996. (Három "La Fontaine mese" (A tücsök) )
Theodor mogorván hazaballagott, és azon nyomban kiült a tücsöklyuk elé. Három teljes napon át hallgatta a kriptahangú csöndet, leste, nem történik-e mégis valami jóvátehetetlen. De miután harmadnapon is ugyanúgy rendben fölkelt a nap, este ugyanúgy rendben lenyugodott, Hangyáék ugyanúgy tudomást sem vettek a tücsökzenétlen éjszakákról, Theodor végleges döntésre szánta el magát. Hóna alá csapta hegedűjét, hátrasétált a Szarvas-rét végébe és messze, egészen messze elhajította, bele a levegőbe.
p. 49. Littera Nova Kiadó, Budapest, 1996. (Három "La Fontaine mese" (A tücsök) )
Aztán váratlanul a betoppanók elé sietett.
A két keményzubbonyos férfi, félretaszítva a meglepetéstől bárgyún pislogó szobrászt, szöges léptekkel körberohanta a műtermet – egyforma sima, egyformán kerek ábrázatukon kulcslyukon leselkedős, nyálas kifejezés ült –, majd megtorpantak.
p. 53. Littera Nova Kiadó, Budapest, 1996. (A szobor)
A szobrászt hirtelen elöntötte a szégyen szülte vad-keserű düh. Fölkapaszkodott az állványra, egészen a szobor válláig. Egyetlen kalapácsütéssel széthasította az óriás koponyát, majd fogta és a hegynyi márványt összezúzta. (…)
A lelkébe visszaköltözött a könnyű béke, a külső-belső harmónia komfortérzése magabiztos lendületet adott minden egyes vésőcsapásnak. Az ábrázolat alakult. Lassan magára öltötte a lét és a szellem egymásnak felelésének sugárzó pátoszát, s a mérték, az arány bölcs egyensúlyában a szobor világra született.
p. 54. Littera Nova Kiadó, Budapest, 1996. (A szobor)
És íme. Egy napfényes júniusi délutánon, amikor nehéz jázminillatot kavart a szél, amikor a szobrász már csak végső, simogató mozdulatokkal pepecselt műve körül, a műterem ajtaja ismét kivágódott.
p. 54. Littera Nova Kiadó, Budapest, 1996. (A szobor)
Szabadon , amint kívánatos , tetszés szerint
Ármin az igazak biztos nyugalmával állt a szoba közepén, kezében a leffegő madzaggal.
p. 57. Littera Nova Kiadó, Budapest, 1996. (Ad libitum...)
Ad libitum... a takarmányozásban használatos kifejezés; azt jelenti, hogy az állat adagolás nélkül, ->étvágya szerint fogyaszthat az elébe tett takarmányból.
…akinek nincs füle az igaz meghallására, aligha fogja föl döbbenetes tanulságát.
p. 63. Littera Nova Kiadó, Budapest, 1996. (Az utolsó előtti mamut álma)
A 16-os számú ház ott áll a kisváros főterén. Öreg, százéves és szép. A feketére pácolódott boltozatos tölgyfa kapu majdnem hibátlan, a vakolat pergését a sűrűn fölfuttatott borostyánlevelek jótékonyan eltakarják. Úgy áll ott a tér közepén, a jelentéktelen épületektől körülvéve, mint az állandóság utolsó, itt felejtett emlékműve.
p. 65. Littera Nova Kiadó, Budapest, 1996. (Panoptikum)
Lent, a két ülés között egymásnak szembeforduló lábbelik ölelkeznek. A cipők – egy pár otromba, félretaposott fekete félcipő, meg egy pár barna csizma – szorosan összetapadnak. A fekete félcipő óvatos araszolgatással egyre beljebb nyomul a csizmák közé, majd hirtelen, mint egy szenvedélyes harapás, szerelmes nyomatékkal a csizmához dörgölőzködik. A csizma a váratlan támadásra hátrahúzódik, be az ülés alá, a gombolatlan női kabát csücske szétcsúszik. A nyílásból előtűnik a szűk szoknya alatt dagadó comb…
p. 73. Littera Nova Kiadó, Budapest, 1996. (Éjszakai járat)
Fúrjuk, fúrjuk a földet, aztán mint a férgek futkosunk a városok alatt, összevissza.
p. 75. Littera Nova Kiadó, Budapest, 1996. (Éjszakai járat)
Az eddig csak egy helyben lebegő idő nekilódul, száguldva végigsöpri a sétányt
p. 82. Littera Nova Kiadó, Budapest, 1996. (Lassított felvétel I.)
– Meghaltál! – A férfi szigorúan ránéz. kemény a hangja. – Nem haltam meg. – Az ellenség meghal! – A kamasz hangja süvölt – tratata, tratatata. – A férfi kíváncsian előrehajol. – De én ember vagyok. – A gyerek tovább lövöldöz. – Az ellenség nem ember – tratata, tratatata.
p. 82. Littera Nova Kiadó, Budapest, 1996. (Lassított felvétel I.)
Novemberszínű drapéria csüng a város fölött. Ebben az égbolt nélküli tejpárás délutánban a kis tér – úgy fekszik a város szívében a keskeny utcák idetorkolló gyűrűjében, mint egy nyitott tenyér – súlytalanul lebeg.
p. 103. Littera Nova Kiadó, Budapest, 1996. (Lassított felvétel V.)
A rózsa mint drágakővé dermedt vércsepp fénylik a lassan alászálló alkonyatban.
p. 103. Littera Nova Kiadó, Budapest, 1996. (Lassított felvétel V.)
Karcok:
Megidézett szerzők és művek:
„- Ccc – kurjantott közbe Ármin gúnyosan – ccc, ide nézz, te Tutsek Anna, micsoda söprűs, fényes farok ez!”
(…)
„- Ez is csak úgy hányja le magáról a szivárvány minden színét, s aztán meg, gondolkodj, édes fiam! Gulliver lova is csak szöcske lehetett volna Brobdinggnagban.”
in: Siklósi Horváth Klára: Az utolsó előtti mamut álma, p. 57. Littera Nova Kiadó, Budapest, 1996. (Ad libitum…)
„Silány, elhanyagolt házak kuporognak a csupasz udvarok közepén Egyetlen udvarban tarkállik csak pár szál virág és egy forzíciabokor.”
in: Siklósi Horváth Klára: Az utolsó előtti mamut álma, p. 87. Littera Nova Kiadó, Budapest, 1996. (Lassított felvétel I.)
Forsythia – aranyvessző – aranycserje
A forzícia (forsythia) nem igényes cserje. Eredetileg Kinából származik, nevét Forsyth angol botanikustól kapta. A talajban nem válogat, savanyú tápszegény talajokon is megél és dúsan nevel vesszőket. Földre lógó vesszői meg is gyökeresednek, esetleg bújtatni is lehet azokat. A meggyökeresedett vesszők később leválaszthatók. Sikeres átültetés esetén az új cserjék már a következő tavasszal virágoznak. A szobai virágoztatás időszakát azáltal is megnyújthatjuk, hogy -amíg az első ágak virágoznak- már vödörben fakasztjuk a következőket és így tovább. Összességében tehát több mint egy hónappal a szabadtéri virágzás előtt lehet már otthonunkat a tavasz előfutáraival díszíteni.
A Forzíciát tévesen Aranyesőnek nevezi a nép – valójában azonban aranyvessző a hivatalos neve.
Ajánlott bejegyzések: