egyperces mondatok avagy frasi sparse e ritrovate

1. Az első könyvélmény(ek)

Egészen a tegnapi napig nem gondoltam, hogy én ezen az eseményen részt veszek; na nem, nekem már ennyi időm tényleg nincsen - aztán a múlt hét végén történt valami, ami miatt úgy gondolom, nem engedhetem meg, hogy ne vegyek részt - ez pedig az, hogy előkerült otthoni padlásunkról a kémény mellől, kormosan, kemény borító nélkül, picit gyűrötten, de tökéletesen épségben, gyerekkorom meghatározó könyve: az Illyés Gyula válogatta 77 magyar népmese.

Gyermekkorom meghatározó könyve ez, és, bár abban az időszakban még csak füleim és fantáziám, szívem és lelkem számára meghatározó olvasmányélmények az ebben szereplő mesék, amiket nagyapámnak köszönhetően hallgathattam meg, rendszeres rituálék kíséretében: húgommal szüleimtől átmentünk nagyszüleinkhez, mamához és papóhoz, ahol várt bennünket a négyszögletes asztal, az asztalon nyitva egy vaskos könyv, kék griff száll rajta, az asztal körül nem túl kényelmes székek, felette világító lámpa és szemüvegét tisztogató, szikár, mosolygós, vékony arcú nagyapám, aki ott kezdte ill. folytatta, ahol előző nap abbahagyta. Mi pedig húgommal csüngtünk szavain, lestük-hallgattuk a személye varázslatos közvetítésével belénk áramló meséket. Megelevenedtek előttünk a lámpa sárgás fénye alatt, a négyszögletű asztal körül, és feledtették velünk a székek kényelmetlenségét  Fanyűvőék, Vasgyúróval és Hegyhengergetővel, meg a mókás nevet viselő Hétszűnyű Kapanyányimonyók. Gondolatban mi is felfaltuk az összes ribizlit Ribikével, és találgattuk, vajon milyen is lehet Árgyélus királyfi, hallottuk susogni a madarak szárnyait az aranyalmafa felett, és nevettünk Nyakigláb, Csupaháj meg Málészáj történetén, csodáltuk Jancsi, a kanász bátorságát, amint mászik feljebb, egyre feljebb az Égig érő fán; én itt bizony bevallom: szívesen legyőztem volna minden undorom, és megkóstoltam volna a kígyónak a húsát, ha csak ennyi ára lett volna annak, hogy értsem az állatok nyelvét, mint ama juhász...sorolhatnám én még itt tovább a szeretett szereplőket sztorijaikkal együtt, mégis azt mondom, hogy ne tovább, mert úgysem lesz ez egy olyan felsorolás, akiről másnap reggel ne jutna eszembe: kimaradt, ez meg hogy lehet? Egy szó, mint száz, ez a könyv jelenti számomra - az azóta számtalan elolvasott mese és meséskönyv ellenére (hiszen pár éve már két gyermekfiamnak mesélek) - A nagybetűs Mesekönyvet.

Választásom másik apropója az, hogy nagyobb fiamnak, Hubának ez a könyv lesz jövőre, második osztályban a kötelező olvasmány. Addig-addig nyomoztam, és nem engedtem húgom állításának, miszerint: "de igen, te azt már elvitted haza hozzátok, hogy abból mesélj majd a gyerkőcöknek..."; vitába szálltunk, ki emlékszik vajon jól, mert én ugyan itthon nem találtam. Addig-addig erősködtem, és nyaggattam, hogy ugyan bizony menjen már fel szüleink házában a padlásra és nézze meg ott. Végül nagy örömömre és megelégedésemre szolgált, hogy előkerült; igaz, hiányzik a griffmadaras borító, de teljesen épen, minden lapja megvan! És ha már előkerült, nem is lehet más a sorsa, mint az, hogy pár napja ott csücsül a könyvkötőnél, és türelmesen várja új, szép, bőr borítású köpönyegét, hogy segítségével a fiaimat is elrepítse a mesék és az azokat felépítő magyar mesemotívumok gyönyörű és lebilincselően izgalmas világába.

A fentebb leírtak alapján úgy vélem, hogy gyermekkorom első könyvélménye a két leporellón (A part alatt, és Liselotte Sewart: Földön, vízen, levegőben) kívül, óvodáskoromból csakis a 77 magyar népmese gyűjtemény lehet, ami felváltotta azt az ősrégi, nagyapám gyerekkorában összegyűjtött és könyvvé összekapcsolt kalendáriumokat, amelyekből a papó által elmesélt, krokodillal megvívó kissrác története is mind a mai napig kedves emlék marad.

2. Ki adott először könyvet a kezébe? Kinek a hatására kezdett el olvasni?

Minden bizonnyal ez a meghatározó személy kezdetben az anyukám és a keresztanyám volt, akiktől szinte minden ünnepi alkalomra, legyen az születésnap, névnap, karácsony, húsvét, jó bizonyítvány, gyermeknap könyveket kaptam; őket követte az elsős tanítónénim, Kiss Menyhértné. Ezerkilencszáznyolcvanban fejeztem be az első osztályt, tudtam szépen olvasni, írni, és időnként az iskolában lehetett könyveket vásárolni, a szüleim ezt hál'istennek nem bánták, és támogatták; azt hiszem, Csukás István: A téli tücsök meséi volt az első könyv, amit életemben először és önállóan megvásároltam; meglehet, hogy éppen a tanítónéni hatására. A téli tücsök történetei az első osztály utáni nyári vakáció egyik fő olvasmányává váltak; imádtam és imádom ma is – főként azt a titokzatosságot, ami végigvonul a regényen amíg kialakul az írógépen az a szó, hogy...      Ez a könyv máig nagy kedvencem, nem tudom elfelejteni azt az izgalmat, hogy megtudjam, melyik szó is kerekedett ki az írógépbe befűzött papíron a mese és a könyv végére... 

Keresztanyám saját könyvei közül Móra Ferenc: Dióbél királyfi című könyvét nyomta a kezembe egy náluk töltött nyaralás alkalmával. Őt követte a falusi könyvtárunk kedves, mindig mosolygós, bizalmat árasztó, mély hangú könyvtárosa, Gitta néni, akivel hónapokat töltöttem nyaranta a könyvtárban, és segítettem neki a leltározásban, vagy gyerekszínpadi forgatókönyveket kopácsoltunk a rozoga kis Erika írógépén. Nyaraim így láthatólag a legjobb közegben teltek ahhoz, hogy megfertőződjem a könyvek iránti szenvedéllyel, rajongással, és nem utolsó sorban az olvasás iránti szeretetet akkor már egyre csak fokozódott; Gitta néni ajánlására sorra kerültek haza a Csodálatos Mary vagy a Bibi részei, majd a Sirály, Pöttyös és Csíkos könyvek, vagy könyvek, amik nem tartoznak semmilyen sorozathoz, csak egyszerűen jók...(Hárs László, Padisák Mihály, Fehér Klára, és még ki tudja kit hagyok ki a sorból...)

Természetesen az iskola is kiváló közege volt az olvasás megszerettetésének. Iskolai könyvtár nem volt az iskolánkban, ezért minden osztály teremtett magának piciny házikönyvtárat, a tanulók által év elején behozott könyvekből bárki bármit tetszés szerint elolvashatott a tanév végéig, így sok gyerekhez eljutottak könyveink. Én Bodó Béla: Brumi az iskolában c. könyvével járultam ehhez a szolidáris kezdeményezéshez - ami sajnos el is kallódott akkoriban...

Nagyon sokféle és jó alkalom volt iskoláskorunkban arra, hogy könyvjutalomban részesüljünk - nem emlékszem mindre, de pl. elsőben kisdobosavatáskor avatószülőm Andersen legszebb meséit ajándékozta, gyermeknapra az osztály minden tagja megkapta Arany László: Magyar népmesék c. könyvét, jó tanulmányokért, úttörő- vagy közösségi munkáért is hasonlóan szép könyveket kaptunk, felsőben pedig ment az egymás könyvei közti cserebere. Így ismertem meg egy szintén nagy olvasós osztálytársnőm ajánlására pl. Carlos Luis Fallas S. Egy kölyök kalandjait, régi kiadású könyvként olvasva. De azt is szívesen elmesélem, hogy egy nyolcadikos testnevelés órán pont Charlotte Brontë: A lowoodi árva c. könyve miatt szólalkoztunk össze mi lányok, aki nem akarta elolvasni, az hallani szerette volna a történetet, míg aki még olvasta, nem akarta - érhető okból - meghallani a cselekmény alakulását. Nagyon sok, tanulmányainkat segítő könyvet használtunk, a jó öreg Ablak-Zsiráfon és Gőgös Gúnár Gedeonon, Mosó Masa mosodáján kívül sokszor kellett nyitogatnunk a Nyitnikéket, Tanuljunk magyarul!-t, Nézz körül!-t, A világ és az ember-t, Édes hazánk-at, Hazánk szíve, Budapest-et, Népek itala-t, Én, te, ő-t, de a versesköteteket se feledjük, főleg ne a Nefelecs-et, vagy Weöres Sándor: Ha a világ rigó lenne c. gyűjteményét. És semmiféleképpen ki ne felejtsük a Kisdobosok Coffi, Pocak és Paprika történeteit! való igaz, nem könyv alakban lapozgattam, de folyton folyvást vártam a történeteiket. Gimiben folyton és sokat olvastunk. Itt is jellemző volt az egymás közti cserebere: egymás könyveit olvasgattuk: mindenki hétvégi hazautazásról hazatérve hozott be egy-egy könyvet a szülei polcáról, amelyek körbejártak közöttünk: felváltva olvastuk, és vagy már tudtuk vagy majd még azután tudtuk meg azt pl. hogy, mért mérges egyikünk, vagy mért úszik könnybe a szemünk, mért csapkodunk vagy épp mért vagyunk mélabúsak, mért vagyunk csendesek, meghatottak, és persze akadtak azért vidám pillanatok, hahotázós pillanatok is... Ez az időszak volt egy-két megkésett Csíkos könyv lecsengő korszaka, Remarque könyveihez kialakuló szeretete, regényei közül pl. A Diadalív árnyékában, Szerelem és halál órája elmaradhatatlan volt, Merle történelmi folyama, vagy az Üvegfal mögött, és persze Szilvási, Berkesi könyvei nélkül sem élhettünk, ahogyan Erich Segal: Love Story-ja vagy Elizabeth McNeill: 9 és 1/2 hét-e, Horváth Péter Szerelem első vérig-je, nélkül sem, sőt ezeken kívül még Végh Antal: Könyörtelenül, vagy Zemlényi Zoli könyvei is "kötelező"-nek számítottak a "kötelezőbb" Kisdarázs, Madárka, Száll a kakukk fészkére, Zabhegyező vagy a Virágot Algernonnak, Úton c. könyvek mellett (és még egri diákok lévén a Piros hó szerzőjét is megtiszteltük azzal, hogy elolvastuk). Ehhez jöttek még az igazi a "Lázadó-ifjúság"-könyvek: Jack Kerouac: Úton, Déry Tibor: A Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról, Ginsberg: Üvöltés-e, Bob Dylan: Blowin' in the Wind vagy John Lennon – Paul McCartney: Yesterday c. könyve a körünkben hallatlan népszerűnek örvendő Beatles dalszövegek magyar fordításaival. Ezekre mind-mind kivétel nélkül egymás figyelmét hívtuk fel, mi gimis osztálytársak. Emellett húgom ajánlásai is sokat tettek és tesznek ma is azért, hogy szélesítsék ismereteimet és olyan írókra is rányissam szememet,  akikre azelőtt nem is gondoltam volna... Neki köszönhetően válogatok a magyar klasszikus vagy akár magyar kortársak közül.

A fentebb felsorolt személyek mind-mind meghatározóak voltak abban, hogy megszeressem a könyveket, az olvasást, majd abban, hogy attól később se távolodjak el. Tehát, ha említenem kellene számomra fontos embereket, akik hatására elkezdtem olvasni, ill. fennmaradt ezen szenvedélyem, akkor inkább így sorolnám: anyukám, keresztanyám, húgom, tanítónénim, Gitta néni a könyvtáros, általános iskolai és gimis osztálytársaim, az egyetemi csoporttársaim. Ami nagyon érdekes, hogy felsős és gimis tanulmányaim idején nem volt egyetlen tanárunk sem, aki próbálta volna irányítani könyvbéli választásainkat, alakítgatni olvasási ízlésünket, felhívni egy-egy meghatározó, fontos, kimaradt, szamizdat vagy csak egyszerűen jó, szórakoztató könyvre... ez nekem nagyon hiányzott.

3. Könyvek, amiket utált, de mindenki más szerette

Nem sok ilyen könyv jutott hirtelen eszembe, de talán ezeket említeném meg: Gyerekkoromból Eric Knight: Lassie hazatér - érzékeny lelkem nem bírta volna nyugodt szívvel olvasni a kutyus hányattatásait és szenvedéseit, az érzéketlen emberek szívtelen tetteinek következményeit. (Inkább Eric Knight: Légy hű magadhoz c. könyvét olvastam volna el, de azt meg anyukám nem engedte, mert hogy ahhoz még kicsi voltam...)

Következő korszakom, a középiskola, ahol kései kamaszkorom ellenére végig ellent tudtam állni Claire Kenneth csábításnak, sem a nagynéném, sem a lányosztálytársaim, kollégistatársaim nem tudtak meggyőzni arról, hogy ezeket a könyveket, mint pl. Holdfény Hawaiiban, Éjszaka Kairóban, Május Manhattanben, vagy Egon naplója nekem el kellene olvasnom. Hasonlóképp állok Jack Kerouac: Úton c. könyvével, amit még annak ellenére sem élveztem, ha azt az akkor szívemhez igencsak közel álló srác nyomta a kezembe, pedig akkor mindenki ezt olvasta, és persze lázadoztunk jobbra-balra.

Egyetemista koromban viszont nem értettem a többiek lelkesedését Patrick Süskind: A parfüm c. könyvért és annak szelleméért.

4. Könyvadoptáció: vegyünk védelmünkbe egy kevésbé olvasott könyvet!

A moly.hu oldalon részt vettem olyan olvasói eseményen, ahol "Elfeledett", azaz kevésbé olvasott könyveket kutatunk fel és olvasunk el, és azt figyeljük, hogy egy-egy elolvasás ill. értékelés hatására, lesz-e változás egy-egy könyv olvasottságában, történik-e változás "népszerűségében. Három könyvet választottam elolvasásra az Elfeledett könyvek felfedezése c. esemény keretében, ezek:
Darvasi László: A veinhageni rózsabokrok, amelyet akkor 2 olvasás, Marton Mária: Tájképre nincs idő, amelyet szintén 2 olvasás, és végül Tóbiás Áron szerkesztette: A kísértethajó utolsó útja, amelyet csatlakozásomkor ugyancsak 2 olvasás jellemzett. Az esemény ideje alatt az alábbiak olvashatóak a könyvek adatlapjain 2011. július 8-án: Darvasi László: A veinhageni rózsabokrok c. könyve 7 olvasásnál jár, 5 molynál várólistás, és további 4 molynál kívánságlistán szerepel. Marton Mária: Tájképre nincs idő c. könyvét jelenleg 4 olvasás jellemzi, 4 molynál várólistás, és további 1 molynál kívánságlistán szerepel.  Tóbiás Áron szerkesztette: A kísértethajó utolsó útja, jelenleg 3 olvasásnál jár és 1 embernél várólistás, kívánságlistára még nem tette senki.
A fentieken kívül még ezeket a könyveket ítéltem meg úgy, hogy érdemes mások figyelmét is felhívni rá:
Géczi János: A térre én… 1 olvasásnál jár, sajnos sem várólistára, sem kívánságlistára még nem tette senki.
Honoré de Balzac: Eugénie Grandet / A harmincéves asszony - 6 olvasásnál jár, 4 molynál várólistás, kívánságlistára még nem tette senki.

De én most egy kicsit más könyv mellett szeretnék kampányolni...

Gyerekkoromban gyakran forgattam ezt a könyvet, ami anyukámé volt: A szegények öröme – Magyar írók elbeszélései (1900-1945), amikor általános iskolában felsőbb osztályokba kerültem, rendszeresen kezembe került, néhány novella elolvasása erejéig. Jelenleg a molyon sincs túlolvasva: 3-an olvasták eddig, és mindössze 3 ember várólistáján van rajta.

Szeretném védelmembe venni ezt a könyvet, A szegények öröme-t, melyben magyar írók elbeszélései találhatjuk 1900-1945 közötti időkből. És szeretném védelmembe venni az összes benne publikáló írót, valahogy úgy érzem, ma keveset beszélünk róluk - tudom, sok könyv áraszt el bennünket, jó lenne lépést tartani a magyar és külföldi kortársakkal - de ez csak az egyik oldal, a magyar kortársak is szembeállítanak esetleg szembesítenek bennünket múltunkkal, a külföldiektől egész más jelenségekről értesülünk és persze tőlük mást is várunk. Természetes, hogy ez is, az is kihagyhatatlan - mégis, ha az ember kicsit le akar lassítani, egy könyv erejéig ki akar és ki is tud szállni a sokszor még a lába alól is kifutó mókuskerékből, jó, ha elidőzik ezeknek az íróknak (Ambrus Zoltán, Bródy Sándor, Gárdonyi Géza, Tömörkény István, Thury Zoltán, Heltai Jenő, Ady Endre, Krúdy Gyula, Móricz Zsigmond, Móra Ferenc, Szabó Dezső, Kaffka Margit, Gábor Andor, Szép Ernő, Kosztolányi Dezső, Csáth Géza, Hunyady Sándor, Karikás Frigyes, Pap Károly, Szerb Antal, Gelléri Andor Endre) egy-egy elbeszélésén, amit nem állítok, hogy a béke és az idill szigete, de a szép magyar nyelvé minden bizonnyal, amit nyugodtan kóstolgathatunk, ha sikerül kiszakadnunk a rohanó világunkból akár csak egy novella erejéig is.

Vajon mért is e könyv?

Hm, "valódi-burkolt" szándékom egy sajnos szétolvasott könyv "becsületének visszaállítása". Amelyben igaz, szívszorító történetek gyűltek össze, de ugyanakkor mégis szívmelengetőek, egyszerre húzódik mosolyra szánk és gyúr gombócot torkunkba a fájdalom, a keserűség és az aggodalom. Olvastam kisiskolás koromban, és nem dobtam a sutba, mint sok más gyerek. Kristálytisztán emlékszem a sok szomorúságra, a kis ködmöndarabkára a robbanás után, a körtemuzsikára, a kis bice-bócára, arra a máig keserűen belém nyilalló meggondolatlan gyerekmondatra, hogy: Édesapám, én inkább kutya szeretnék lenni...

Igen, a Kincskereső kisködmönről van szó, Móra Ferenc könyvéről, de ezt nem választhattam konkrétan, hisz úgy szól a kiírás, hogy kevésbé olvasott könyv legyen - hát ez (sajnos?) nem az! Kötelezővé tették, és ami kötelező, annak sosincs sikere, abból sosincsen elégedettség... sok vitát kiváltott ez az igencsak megosztó könyv arról, kell-e ezt olvastatni, és kell-e ilyesfajta a szenvedéseket láttatni a jelenkor gyerekeinek? Szükség van erre? Nem tudom, mit kellene olvastatni a mai negyedikesekkel, nem tudom, változott-e annyit az életünk, hogy eléggé indokolná azt, hogy egy ilyen szép könyvet kivegyünk az iskolai tananyagból, és levegyük a kötelezők listájáról. Azt sem tudom igazán, hogy ha nem negyedikben, akkor mikor kellene optimálisan Móra Ferencet beilleszteni, de feltétlenül be kell illeszteni gyermekeink olvasnivalói közé, mert nélküle nem ismernénk meg ezeket a sokszor igen nehéz, komoly kihívások, megpróbáltatások elé állító életkörülményeket sem, amelyek biztosra veszem, hogy alakíthatják még valamennyiü(n)k személyiségét… Sok tanár véleménye ellenkezik a könyvet kötelezően olvasókéval; ők, a tanárok mégis azt állítják, hogy ezeket a történeteket a "mai gyerekek is felfogják és szeretik, ha közösen olvassuk el, és megmagyarázzuk a régi szavak jelentését. Ha nem olvastatjuk el, akkor elveszik.." Elgondolkoztató ez a két utolsó mondat, amit nemrég olvastam, és emiatt a két "talált" mondat miatt döntöttem mégis úgy, hogy egy másik, tényleg kevésbé olvasott könyv pajzsa mögött védelmembe veszem a Kincskeresőt.

P.S.: és áll még egy ok emellett a könyv mellett: felejthetetlen emlék tör rám állandóan, ha kezembe veszem, vagy valahányszor a Kis bice bóca történetét elolvasom - kisiskolásként előadtuk az osztállyal a kék szemű, szőke hajú kisfiú Pálistók Peti történetét. A balsors úgy tett, hogy az a kék szemű, szőke hajú osztálytársam, aki Bice Bócát alakította - már nem él… legyen ez a "könyvvédelem vagy szárnyalávétel" egyben tisztelgés osztálytársam, Ozsvárt Peti emléke előtt is...