Szélesi Sándor: Csillagfényszövők
Nekem ez a könyv olyan, mint Alice Csodaországában történő vég nélküli barangolás, de még inkább Dorothy Smaragdország felé történő naiv kalandozása (hazaútkeresése), csak szebben van megírva és (sajnos) több benne a félelem. A „képi megjelenítéssel” pedig Az időutazó felesége párhuzamos világaiban való hirtelen és kiszámíthatatlan felbukkanásokra emlékeztetett, mely azonnali cselekvésre és alkalmazkodásra készteti Dorkát.
Semmi kifogásom a könyv stílusa ellen, igazán szép írás, de végig az motoszkált bennem, hogy az én alig 13 éves fiam aligha tenne fel ilyen tartalmú (élet/létfilozófiai) kérdéseket még hasonlóan megfogalmazva sem… Úgy érzem, a könyv pozicionálása hibás, mert ezt a korosztályt (tisztelet a kivételnek) nem foglalkoztatják még az ilyen kérdések. Jó a felvetés: mi lenne ha, jó (bár igen nehéz) a történetelhelyezés, a fantasy témák közt a párhuzamos világok problematikája a legtalányosabb (szerintem) – de a vége, aminek a megoldást és a megnyugvást kellett volna hoznia, engem inkább összezavart, és bár eldöntöttem, nekem mit is jelent ez a megoldás, mégsem vagyok abban biztos, hogy ez volt az írói szándék? Az egyik általam feltett kérdés is ez volt: mi volt az írói szándék, a második: miért egy 13 éves gyerek szájába vannak adva ezek a kérdések, és a harmadik, leglényegesebb: ki az igazi célközönség? Mert ezt én valahogy nem tudtam eldönteni… A korosztály nem hiszem, hogy el fogja olvasni, mert nem fogja megérteni, aki meg megértené, az már kinőtte, akit meg még foglalkoztatnának hasonló kérdések, azt eltérítették a borítóval és a főszereplő korbesorolásával. De ez csak szerintem. Mert bár nem én vagyok a célközönség, sem fantasy-olvasónak nem számítok egyáltalán, de megpróbálkoztam az elolvasással, mert tetszett a szövegezés, de a végén csalódott maradtam – látszik, hogy sok munka és sok jó ötlet van mögötte… de vontatott volt, a történet folyt a maga medrében és az olvasói kizökkentés csak látszólagos volt
Pozitívumként jegyzem fel, hogy szép a stílusa, sokszor úgy éreztem magam, hogy nem is írást olvasok, hanem egy aprólékos miniatúrát nézek.
Legszebb rész az Egy új család és benne Sam, meg a többi családtag: Riarsson, Niara, és pozitív szereplő még a repülőgépes Amelia.
De sok volt a félelmet keltő rész: pl. a görögországi isteneké vagy a portékásoké, meg a nagy semmi érzést keltő. Engem megrémisztett a tudatosan kiépített totális lemondásra rábeszélés (és az ezzel járó üzenet is): nincs hazád, nincsenek szüleid.
A regény koncepciójának azt tekintettem, amiről Az időutazó felesége is szól nekem: a valódi világ problematikája: van-e egyáltalán ilyen a párhuzamos világfelfogásban, hogy valódi világ? Hol élni az igazi? Meddig barangoljunk és lavírozzunk a különböző világrétegek között, és melyik „Csillagkapun” jöjjünk ki, hogy az általunk választott valódi életünket éljük? Sőt, még az is felmerült bennem, hogy kik az igazi embernek látszó szereplők? Lehet, hogy Dorka a nem igazi, és Sam az igazi? (ez pl. csak onnan merült fel bennem, hogy egy mi (?) világunkból – legalábbis én a mi világunknak lőttem be a kiinduló helyzetet –, valahová érkező kislány nem ismert olyan alapvető növényt, mint a földi életünkben általánosan ismert orgona vagy kökény?) A végén pedig már sajnos nem is értettem az orgona üzenetét, pedig fontosnak tartottam volna a teljes megértéshez….
Szóval, véleményem szerint jobb szerzői megoldás lenne és talán ennek a korosztálynak még „valóbb” a világok közti lavírozás közbeni szabad választás, és nem az ad hoc belecsöppenteni egy valamilyen világba megoldás, ahol az alkalmazkodás fontos velejárója nem a túlélés lenne, hanem az ismerkedés, megismerésen és tapasztalaton alapuló döntéshozatal a (végleges) „letelepedésre”.
Olyan felnőttes konlklúzióféle ez, igaz?
Na, ez a regény alapvető hibája – bár én kifejezetten kedvelem, ha a szerző nem nézi le olvasóit a koruk miatt, itt viszont az ellenkezője történt: túl felnőttként kezelte őket… ne haragudj, kedves Szerző…
„Egy idő után minden gyerek a maga útját járja, és akkor teszel jót, ha nem a karodba zárod, hanem … hanem, ha hagyod, hadd élje az életét.”
@meseanyu Merítés-díj / ifjúsági irodalom (2016) kihívásához.
Ajánlott bejegyzések: