Sohonyai Edit: Szállj szabadon! (Böbe és Tamás 4.)
Nekem viszont tetszett ez a könyv – úgy érzem, hogy a leginkább leképezi a mai 17-20 körüli fiatalok valóságát, mint a korábban olvasott Kalapos Éva: Massza vagy Szirmay Ágnes: Szerelemre castingolva, továbbá nem volt riasztó és félelemkeltő, mint az első…
A fiatalok is tetszettek benne, viccesek, se nem felnőttek, se nem gyerekek, illetve már nem gyerekek, és már hajszál híján felnőttek…
Valóban elég nehézkesen indult a történet, igazából Böbével szemben nagy fenntartásaim voltak, csak lökődött ide-oda a fiúk között, konkrét elképzelése velük kapcsolatban nem volt. És hát nővére, Roxi sem volt túl jó a tanácsadásban… Viszont a könyv végére minden szempontból sikerült megkedvelnem, igazi személyiségfejlődésen megy keresztül – a fiúkkal szemben következetesebb, fenntartásosabb, óvatosabb lett, és a legfontosabb, hogy őszintébb, de az is lehet, hogy rájött arra, hogyan kell kifejeznie önmagát, vagy csak hogy a megfelelő megértéshez és elfogadáshoz megfelelően kell kommunikálnia.
Szerintem a felnőttekkel szemben is nagyon jó a kapcsolata – hála istennek nem tapasztaltam azt az elutasítást, flegmaságot, tiszteletlenséget, aminek megdöbbenéssel voltam tanúja saját szüleivel szemben egy-két tizenéves fiatalnak. A felnőttekkel szemben is „felnőtt” lett Böbe, pl. az anyukája betegségekor tett lépésekkor, és tetszett, hogy nem elutasító viselkedést mutat sem a nevelőapjával: Műfaterral, sem az édesapjával szemben, hanem mindkettővel jó a viszonya.
Tetszett, hogy a barátaival szemben lehet számítani rá, izgultam, hogy ez ne legyen egyoldalú, sajnos Robnak sikerült félrevezetnie, és saját érdekei érvényesítése miatt felhasználni és kihasználni a köztük lévő kapcsolatfélét. Hál istennek ott volt a jó apai tanács, ami időben érkezett, és jó ha az emberben működik mélyről az óvatosság, a megérzés, és időben cselekvésre készteti.
A fiúkról is írnék, mert fontos szereplők Böbe életében, és érdekes, hogy bár botladozik köztük, mégis biztonságot jelent neki az őt körülvevő zenekar.
Mint írtam, kissé ellenszenves volt a regény elején Böbe bizonytalankodása, a fiúk közötti ode-oda csapódása, de a végére sikerült ebből kilábalnia, sikerült helyreraknia, rendeznie magában a hozzájuk fűződő ilyen-olyan viszonyokat. Kivéve Tamást. Fura, hogy a sorozat Böbe és Tamás nevet viseli, mégis ebből a részből szinte Tamásról tudtam meg a legkevesebbet, és amit meg is tudtam, abból inkább kevésbé szimpatikus, inkább negatív, mint pozitív személyiség – ez persze megváltoztathatja az, ha elolvasnám az előzményeket, amire most látok is egy kis esélyt, mert most ez a sorozat az, ami kezdett érdekelni. Szeretném érezni, hogy a kettejük közti viszony inkább barátság, mint szerelem. Persze ezt a mostani Gomb és Böbe közt kialakult kapcsolat ismeretében is mondom, És remélem, mert a kettejük közt kialakult szerelemféle nagyon szimpatikus, és Gomb igazi kedves, szeretetreméltó, odaadó fiú, és amellett vagány, jódumájú, tehetséggel bánik a szavakkal és a gitárral. Zenéket ír – ez mindenképpen vonzó és pozitív tulajdonsága. Udvarias, nem él vissza a lány tétovázásával, nem az a nyomulós fajta, ugyanakkor nagyon szellemes, mestere a szavaknak, és ez is nagyon szimpatikus benne. Emellett az anyukájához fűződő viszonya is bensőséges, dolgozik, lehet rá számítani. Mindenképpen egy jó minta a kötetet olvasók előtt (bár nem hinném, hogy fiú olvasói is vannak a könyvnek. (Tényleg, vannak?) Szeretnék még a későbbiekben a két fiatal kapcsolatának alakulásáról olvasni.
A zenekarban lévő fiúk is ahányan vannak annyifélék, és jó, hogy Böbe megtalálja köztük a helyét.
Rob-bal meg már mint írtam, szerencse, hogy időben napirendre tért és felismerte, hogy valójában felhasználja őt egy bosszúféleséghez. Jó, hogy végül Böbe talpraesetten tudott viselkedni, és megtalálta a megoldást. És hogy a végén mindenféle nehézség nélkül, őszintén tudott róla beszélni a csapat többi tagjának.
Biztosan vannak hibái a könyvnek, de nekem eddig ez a legelfogadhatóbb, legvalósághűbb az általam olvasott, 14 év felettiekről szóló regények közül.
@meseanyu Merítés-díj / ifjúsági irodalom (2016) kihívásához.
Szipi, a papagáj is tetszett, talán még én is megpróbálnám elviselni…
Ajánlott bejegyzések: