Alessandro Baricco: City
Hát, nehéz erről a könyvről írni.
Nem is biztos, hogy minden összeállt bennem.
Nagyon nehéz volt elolvasás után újra és újra átgondolni, összeszedni azt, mit is kaptam ebből a sok történetből?
Biztos, hogy a történetek a történetben nem véletlenek… a bokszoló történetét szinte úgy olvastam, mintha Gould hallgatná rádión az egyes meccseket – és azt hittem, ő a végén a riporter, de tévedtem..
Olvastam valahol a könyvben, hogy az élet egy nyitott könyv – számomra olyan, mint ez a regény.
Számtalan kisebb történetet, számtalan embert, karaktert tár eléd Baricco, és mivel az élet egy nyitott könyv, sokféleképpen összekapcsolhatóak és te is összekapcsolhatod őket olvasás közben különféle sorsokká. Sajnos, én nem tudtam most a sok karakter sorsát megfelelően összekapcsolni. Úgy éreztem magam, mint amikor gyerekkoromban kaptam egy 480 darabból álló puzzlet és miután összeraktam, a kép közepéből 4 darab hiányzott… az egész munkám kárba veszett, soha nem vettem azután elő…
Most ugyan nem érzem vesztesnek magamat, mert Shatzy Shell alakja érdekelt igazán, Baricco elég sokat meg is mutatott belőle, az ő története kereknek mondható. Aztán az is igaz, hogy nem rajongok a westernekért, de az itt olvasott westerntörténet nagyon megfogott. Nagyon plasztikus az egész írás, magam előtt láttam az egész történetet, a szereplőivel, a sivataggal, kaktuszokkal, a lovakkal, puskákkal, teraszos házzal, ivóval. Érdekes és eléggé homályos, vagy inkább titokzatos, rejtélyes alakja a tanár, akitől a sárga lakókocsit vették.
Nagyon elgondolkoztam Gould alakján – a kisgyerek, aki senkinek sem kell?
Illetve a zseni, aki a tudósköröknek kellene, egy zseni, akinek zseniségével a szülei nem tudtak mit kezdeni? Hogyan lehetséges az, hogy egy ilyen kisgyereket egyedül hagynak? Mi az, ami ezt indokolhatja? Igazán megdöbbentett az, hogy a szülők teljesen lemondtak róla a saját boldogulásuk végett. Még a magányos Shatzy is többet megtett egyfajta „családegyesítési kísérletre”, mint a szülők, hogy tényleg Goulddal éljenek…
A másik elgondolkodtató dolog, hogy zseni volt-e valójában Gould, ha nem engedte felőrölni és megsemmisíteni magát a cápák által? Átlagember volt-e mégis, mert/ha megtalálta az inkább megfelelő megoldást a meg-, vagy fennmaradásra, vagy a zseniktől is zsenibb volt, ha/mert megtalálta az inkább megfelelő megoldást a meg-, vagy fennmaradásra?
A regény vége felé, (amikor feltűnt Gould anyja) párhuzamosan villantak fel bennem kép-, és emlékrészletek Kieślowski Három szín: fehér c. filmjéből, amiben Julie Delpy játszotta Dominique szerepét – itt meg az egyik western szereplő Julie Dolphin – (jobb lett volna, ha Gould anyját hívják így…)
@Youditta Baricco életmű kihívásához.
__
„Minden sokkal egyszerűbb lenne, ha nem beszélték volna tele a fejed ezzel a valahová vezettel, és helyette legalább arra megtanítottak volna, hogyan legyél boldog, anélkül, hogy mozdulnod kellene. Az a tömérdek útsztori. Leld meg a saját utadat. A saját utadat járjad. Amikor pedig meglehet, azért születtünk, hogy egy téren éljünk, vagy egy parkban, egy helyben, hogy ott éljük le az életünket, az is lehet, hogy útkereszteződés vagyunk, a világnak arra van szüksége, hogy egy helyben maradjunk, kész katasztrófa lenne, ha akár csak elmozdulnánk is, egy adott pillanatban, a saját utunkat követve elmennénk, melyik utat?, a többiek, ők az utak, én egy tér vagyok, nem vezetek semmiféle helyre, én magam vagyok a hely.” 183.old.
„Vegye például a kisvasutak esetét. Órákig nézhet egy igazi vasútállomást, és nem történik semmi, aztán elég egy pillantást vetnie egy játékvonatra és bumm, beindul a a szép és jó, ami csak a világon létezik. (…) minél hülyébb az a dolog, mi megfog, annál inkább áhítattal csüggünk rajta, mintha ahhoz, hogy mindezt elérje az ember, bizonyos mértékű csalásra, előre eltervezett szélhámosságra lenne szükség, mintha mindennek szüksége lenne rá, hogy hamis legyen, legalábbis egy kicsit, hogy később aztán sikerüljön valamiféle felfedezéssé válnia.” 41-42.old
„Hideg volt és egy kicsit kemény, mint egy évek óta nem látott általános iskolás osztálytárs, akivel az utcán találkozik össze az ember.” 182. old.
„a tudós számára mindig lesz egy olyan tekintet, melyet nem fog tudni nélkülözni többé, mert az egy olyan tekintet, ami mindenféle bírálattól mentes, feltétel nélküli tiszteletet, elismerést és büntetlenséget ajándékoz neki.” 201.old.
„A tehetség romboló, objektíve romboló, az, ami körülötte történik, nem számít. Odabent dolgozik és rombol. Nagyon erősnek kell lenni ahhoz, hogy valamit megmentsen az ember.” 118.old.
Mariachi:
https://it.wikipedia.org/wiki/Mariachi
https://www.youtube.com/watch?v=klVe7_2UEQ8
Apám a When We Were Alive-t játszotta:
When We Were Alive
https://www.youtube.com/watch?v=ZuTqGYvQoc8
http://www.thethermals.com/lyrics/when-we-were-alive/
Cole Porter:
https://www.youtube.com/watch?v=9cuArUG6sOc
@Tilla karca:
https://moly.hu/karcok/169254
az intellektuális tisztességről is!
„olyan, mintha mások hibáira mutogatnék, de nem így van: magamat is vádolom vele, segít a tükörbe néznem. Nem mintha az, amit látnék, olyan nagyszerű lenne. De oda se nézni, ezt nem szeretném. (…) Mondrian Kilroy tanár úr egy rövid hozzáfűznivalót írt a végére: „ Egy másik életben tisztességesek leszünk. Képesek leszünk hallgatni. ” Még nem tudtam pontosan felfogni hogyan, de a csendben maradás képessége sokban hozzájárul a tisztesség kérdéséhez, ha olyan hivatásról van szó, mint az enyém.”
Ajánlott bejegyzések: