Kicsit szomorúan írom, de ez a könyv nem talált el/meg engem… Ezeket leszámítva „megszólítottként” olvastam a könyvet, nem is igazából kortárs olasz irodalom-elkötelezettjeként, hanem inkább a főhős élet-kortársaként: Matteo 1972. július 12-én született, kicsivel, pár hónappal korábban, mint én – bármelyik esetben lehettem volna én is az emlékeinek részese, akármelyik mellékszereplője… Legszebb résznek az első, a forró tengerparti, gyerekkori emlékeket felidéző részt tartom, és igazából a szerelmet, az ahhoz tartozó érzelmeket is itt találtam meg „nyíltan”. Ebben a részben a kisfiú visszaemlékezései a vakító naptól ragyogó tengerpart mellett azt az érzést keltették bennem, amelyet egy véletlenül a szökőkút magasan zúgó vízsugarára pottyant pingpong labda „érezhet” – azt a fajta könnyed, lebegő érzést, mely édes, vidám, felszabadult, „megszűnik-a-világ”, csak átadja önmagát a gondtalan, lubickoló élvezetnek – amelybe váratlanul és gyomorszorítóan nyilallik bele a hirtelen leeséstől való keserű és riadt félelem. A többi részben az ezekben az években született olaszt fiatalok egyik felének gondjait láttam meg: a céltalanságot, a kallódást, a hirtelen rájuk szakadó, kényszerű függetlenséget, küszködést egyedülállóként, magáramaradottként, követendő mintanélküliséget – amit tetéznek a nehéz megélhetési, álláskeresési gondok – az élettel. Ez az írás a Könyvmolypárbajra szükséges olvasónaplónak is készült. _____________________ 1/ Könyvmolypárbaj 2012. Legérdekesebb és legkönnyebb dolog a sok-sok megemlített zeneszámnak, együttesnek, énekesnek utánanézni – ezt nagyon megkönnyítette a net… És még: http://www.zenekolonia.hu/eloado/edoardo-bennato Elsősorban a fantasztikus filmekért rajongott: Úr 1999 filmsorozat, Kraftwerk robotemberei, A robotok világa film, Fantasztikus utazás, Susanna sajt – formaggini Susanna – tutta panna l' unica felicita' …és folytathatnánk, főleg olyanok segítségével, akik tudják is, mik a könyvben szerepeltetett termékek, dolgok – érdekes lenne, nekem emiatt posztmodern érzésem van…
Viszonylag jól haladtam az olvasással, de sokszor tartottam az egyes részek között hosszabb szüneteket.
Nehezen olvastam, elsősorban azért, mert a központozás hiánya megnehezítette az előrehaladást. Tudom, hogy ez a szerzői eszköz tudatos, hiszen ezzel kiválóan lehet azt a parttalan gondolatfolyamot, gondolatáramlást ábrázolni, amely a főszereplőben lezajlott. Működött az írói technika, de nehézzé tette a mű befogadását – állandóan vissza-vissza kellett futni mondatok, bekezdések elejére, és újrakezdeni az elmélkedést.
Nem tudtam magam teljesen átadni az emlékeknek sem, legnagyobb sajnálatomra (és hát sajnos természetesen) a retro-érzés elmaradt, mert számomra a sok-sok hivatkozott, megemlített reklám nem igazán jelentett semmit. Nem-olasz lévén, a hetvenes-nyolcvanas évek olasz reklámjai nem idéztek fel semmit. Egy harmincas-negyvenes-és-idősebb olasznak, ez a regény tuti csemege – akárcsak nálunk pl. a Moszkva tér c. film – esetükben biztosan minden elejtett hivatkozás működik, és kiteljesíti az olvasói élményt. (Megjegyzem, én is biztosan befogadóbban/odafordulóbban viszonyultam volna egy olyan könyvhöz, amelyben pl. csak a Leó jégkrém említése esetén beindul bennem a belső muzsika: "Helló Leó – Télen-nyáron csakis Leó", és miközben olvasom a hozzá tartozó sztorit mozizom magamban a Lánchíd oroszlánjával mókázó, kantáros nadrágos gyerekoroszlánt, aki egy poharas jégkrém-léghajóban felemelkedve pálcikás jégkrémet szopogat; vagy a zacskós tej, üvegvisszaváltás említése önkéntelenül felhozza az ezzel járó összes pozitív és negatív emléket) – szóval így képzelem én a teljességet, amit megint csak nem hibának, inkább amolyan idők során (majd) megkopó és leghamarabb kivesző „balladai” elemnek gondolok, mint pl. a mozgást, amik minden bizonnyal egykoron kísérték a balladák mesélését… – azt is lehet, hogy egy 90-es években született olasznak sem jelentenek ezek a részletek annyit, mint a szerző kortársának…) Matteonak a Calippo, vagy az Atomic fagyi nekem a Leó jelenthet hasonlókat.
Az alábbi kihívásokra olvastam el:
2/ Olvassunk olasz irodalmat!
_______________________________
Sok mindent ki lehetne ebből a regényből mazsolázgatni.
A teljesség igénye nélkül ennyire volt erőm és időm:
D.D. Jackson, az űrénekesnő, a Rockets együttes tagjai kockákban ereszkedtek le a koncerteken (http://regiidokpopzeneje.blogspot.com/2012/02/rockets.html), Mino Vergnaghi: Szeretni (Amare dala amelyet az 1979-es Sanremoi Fesztiválon énekelt – https://www.youtube.com/watch?v=7FcaIdd9zpc).
Nagyon sok vonatkozásban, fejezet előtti idézetként megjelennek részletek Edoardo Bennato: I coccodrilli dalából: – https://www.youtube.com/watch?v=lCGgna6QbsY
http://it.wikipedia.org/wiki/Edoardo_Bennato
(36.old.) „Amikor két ember szereti egymást mindig Biancorít esznek.” Ciocorì e Biancorì https://www.youtube.com/watch?v=iK6NUdbiBVw
https://www.youtube.com/watch?v=wogT3Go-O3E
https://www.youtube.com/watch?v=u7CUgeG3R7g – paródia, de itt a sajt doboza..
https://www.youtube.com/watch?v=zbGqgGI9XnI – sokféle 60-as évekbeli reklám
Karcok:
http://moly.hu/karcok/133798
Részlet: Fried Ilona: A perifériáról a centrum – A séta folytatása c. írásából
„A "CULT”, A „PULP” OLASZ VÁLTOZATA – EGY MAI FEJLŐDÉSREGÉNY: ALDO NOVE[11]
Az úgynevezett „kannibál fiatalság” prózája nemegyszer a köznapi banalitást ötvözte a kaland, az egzotikum, a noir, a krimi elemeivel. Ez utóbbiból nőtt ki Aldo Nove, akinek utolsó regénye, a Lombardia legnagyobb halott bálnája [La piu grande balena morta della Lombardia; 2004] már valódi irodalmi csemege.
Aldo Nove, mint beszámol róla, 1993-ban egy irodalmi est végén bátortalanul ugyan, de odament nagy példaképéhez, Nanni Balestrinihez, s átadott neki két novellát. Az író megígérte, hogy elolvassa őket. Eltelt egy év, s Balestrini jelentkezett. Nove első regénye 1995-ben jelent meg, 1996-ban pedig novellája bekerült abba a válogatásba, mely a kritika szerencséjére nem az eredetileg tervezett „Spaghetti plate”, hanem a Gioventu cannibale címet viselte, ekképpen a csoportot ettől kezdve ifjú kannibálokként aposztrofálhatták.
Valójában nem voltak tudatos csoport, de egyszerre robbantak be az irodalomba, s ami korábban elképzelhetetlen lett volna, egy nagy kiadó külön sorozatot hozott létre a fiatal szerzők számára. (Einaudi: Stile libero) Közös volt bennük, hogy erőteljesen reagáltak a 80-as, 90-es évek kultúrájára: a reklámokra, az ifjúsági kultúrára, a zenére, a képregényekre, a társadalmat jellemző erőszakhullámra, agresszióra. Megjelenésükkor különösen érezhető műveiken (bár nem kivétel nélkül) az erőszak, a fogyasztói társadalom megvetése, a tabukkal való leszámolás, a fiatalság féktelensége (vagy látszólagos féktelensége?). Mestereik, elődeik között számon tarthatjuk az első részben említett Tondellit (aki az általa szerkesztett Under 25 egyik kötetében közölt Novétol egy novellát), Arbasinót, Pasolinit, de akár még Carlo Emilio Gaddát is.
Nove az Én örök szerelmem (Amor mio infinito) című alkotásának szegmensei keretes, körkörös szerkezetet hoznak létre. Témája az ifjú főhős különböző életkorokban való találkozása a szerelemmel. A regény négy nagyon különböző élethelyzetet, nyelvezetet, utalásrendszert alkot – a háttérben: család, iskola, munka, Olaszország húsz éve szimbólumaiban, mindennapi kultúrájában – a kisgyerek sajátos fantáziavilága, nyelve, a fiatalok kultúrája, egy fiatalember benső világa.
A töredékekből tehát végül is 'fejlődésregény' bontakozik ki, ezt viszi tovább Nove következő művében, a Lombardia legnagyobb halott bálnájában, mely szülővárosában, Viggiuban játszódik. Egy kisfiú sok kegyetlenséggel, de humorral is átszőtt mindennapjainak emlékképeiből a hetvenes évek Olaszországa idéződik fel, az a világ, amelyben a mai felnőtt eszmélni kezdett. Egy ismertetés a regény világát valamiféle mai Spoon Riverként mutatja be, találóan fejezve ki azt a tünékeny, halandó, ugyanakkor élettel teli világot, mely Nove minden eddigi regényénél koherensebben és mélyebben sajátja. A köznapiság, a mindennapok nyelve áttételesebbé és hitelesebbé válik, autentikus narrációvá."
Forrás: http://periferia.btk.pte.hu/perif2/fried/friedilona.htm
Ajánlott bejegyzések: